Eljött a harmadik napja a hihetetlen, szinte szürreális szerződésemnek, amelyet a befont hajú, mindig gonoszan vigyorgó gonosz férfival kötöttem. Miután elkövettem azt a hibát, hogy az áruházban kinyomtam a telefonhívását, természetesen egyből megbüntetett. Azt követelte, hogy a fürdőszobát takarítsam ki.

- A fürdőszobát? – ismételtem utána, gyanakvó pillantásokat vetve az ajtaja felé. – Mi van a fürdőszobában?
Ekkor felemelte a fejét, és elmosolyodott.
- A WC!
Amikor felfogtam mit is jelent ez, majdnem hátraestem, ijedt szemekkel, a fejemet hevesen rázva.
- Nem, nem, nem, nem. Nem fogom kipucolni a vécédet, Tom.
- Hát… - csattant fel Tom egyből, még mindig mosolyogva, majd mintha előre készült volna, valahonnan előrántott egy hosszú, fehér vécékefét, és szószerint a kezembe nyomta. – Nincs más választásod.

Aztán a következő 5 percben ide-oda adogattuk egymásnak a kefét. Próbáltam győzködni, hogy az egyetlen ok, amiért nem válaszoltam az értékes hívására, hogy éppen tele volt a kezem az ő kajájával. Olyan gyorsasággal válaszolt erre, ami még engem is meglepett, és azt mondta, hogy lerakhattam volna a szatyrokat, vagy legalább visszahívhattam volna.

A végén ő nyert. Egyik pillanatról a másikra ott találtam magam a fürdőszobájában, a vécécsésze mellett térdelve, összezárt fogakkal sikálva a vécét, miközben a tisztítószer citromillatával küszködtem.

Ekkor jöttem rá, hogy a köztünk lévő viszony egyre feszültebb lett, és úton kifelé a lakásából gondolkozás nélkül fellöktem.

De most egy új nap állt előttem, ezért pedig hálás voltam. Felébredtem, és vettem pár mély levegőt, mintha meditálnék, hogy nyugodt és koncentrált maradjak. Fahéjas csigát vettem a sarki pékségben reggelire, és megengedtem magam egy nagy adag vaníliás kapucsínót is, hogy feltöltődjek cukorral és koffeinnel úton a legördögibb teremtmény luxusbarlangjába.

Meglepő módon, időben érkeztem. Az viszont nem volt meglepő, hogy amikor az előszobába léptem, semmit sem csinált. Sóhajtottam, a szemeim forgatva, a táskámat pedig ledobtam a földre. Nem volt időm a kis játékaira, ugyanis mindössze 2 és fél órám volt hátra az első órámig, és nem késhettem el róla.

- Tom? – szóltam neki türelmetlenül, már várva a szarkasztikus megjegyzését. De a csönd csak folytatódott. – Itt vagyok!
Csönd.
- Mi a szar? – suttogtam magamnak. Ledobtam a cipőim is, majd beljebb mentem a lakásában. Úgy tűnt, minden rendben van, többnyire, a szokásos rendetlenségen kívül. A fürdő felé pillantottam, arra számítva, hogy az ajtó zárva lesz, és látom majd a résen kiszűrődő kis sárga fényt, esetleg hallom a víz csobogását a kádból – de az ajtó nyitva volt, és sötét volt odabenn.

Hol a szarban van?

Összerezzentem, amikor hangokat hallottam a hálószobájából. Odafordultam, és vártam, hogy megjelenjen. Még pár beazonosíthatatlan hang után végül lépteket hallottam, majd a kilincset és az ajtó nyílását, ahogy nyikorogva mozgott. Már készen is álltam rá, hogy beszóljak neki, de nem tettem.

Ugyanis nem Tom jött ki.

Még csak nem is hasonlított rá. Nem, mert amikor legutóbb láttam, Tom még nem volt alacsony, sem nőiesen formás, sápadt arcbőrrer és hosszú, barna hajjal.

Oh, Jézus.

Egy újabb kis ringyó. Lábujjhegyen osont ki, halványan mosolyogva. Óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, majd megfordult, és megállt a lélegzete, amikor észrevett.

- Oh! – ugrott fel ijedten, az egyik finom kis kezét a mellkasához emelve, majd a ruhájának a pántját kezdte csavargatni, zavartan nevetve. – Sajnálom… Én… Én nem tudtam…
- Semmi gond. – forgattam a szemeim. – Még mindig alszik?
- Szerintem most kelt fel… igen, hallom, hogy mászkál bent.
- Nagyszerű.

A lány engem bámult egy darabig, aztán elindult a bejárat felé. Ahogy elment a konyha mellett, láttam, hogy egy papírkát hagy a pulton – pont ott, ahol pár nappal korábban már találtam egyet.

- Bocsánat ezért – nézett rám. – Nem hittem volna, hogy a takarítónő ilyen korán jön.

Az ajtó becsukódott, a lány pedig eltűnt.

Tátott szájjal néztem utána.

Takarítónő? Mégis kinek képzeli ez magát?

Aztán nevetést hallottam a szobából. De nem akármilyen nevetést – nem, ez a nevetés mély volt, erőteljes, és nem utolsó sorban nagy adag rosszindulattal töltött. Odafordultam, és a félmeztelen Tomot láttam meg, a hálószobájának ajtajában, a falnak dőlve. Lustán mosolygott kuncogás közben.
- Örülök, hogy ennyire szórakoztatónak találod. – néztem rá hidegen.
- Mert az is. – bólintott, még mindig mosolyogva. – Ugyanakkor, kicsit sértő is. A takarítónőm ötvenszer szexibb volt nálad… És legalább 20 évvel idősebb. Milyen szomorú.
- Oh, szállj le rólam! – kiabáltam idegesen. – Csak mondd mit akarsz, aztán hadd menjek.

Nagyot ásított és nyújtózkodni kezdett. Erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjem el megint a mellkasát vagy a hasa alatt lévő halvány V alakot nézni.
- A mai nap könnyű. – mondta félig ásítva. – Csak egy kis rántottát és pirítóst kérek.
- Azért kellett idáig eljönnöm, hogy tojásrántottát egyél? – néztem rá hitetlenkedve.
Valamit morgott megerősítésképpen, majd a konyhapult felé biccentett.
- Előtte mondjuk takarítsd le azt.
Körbenéztem, de úgy tűnt minden rendben van.

- Tisztának tűnik. – mondtam a homlokom ráncolva.
- Csak azt a pultot le kell mosni. – mutatott rá lustán, én pedig odamentem. – Igen… igen, azt.
Gyanakvóan néztem rá, karba tett kézzel.
- Ezt az egyet? – kérdeztem, végigsimítva a tetejét az ujjaimmal. – Miért pont ezt? Ugyanolyan tisztának tűnik, mint a többi.

Nem válaszolt. Helyette ő is oda jött mellém, és leemelt egy poharat a szekrényből, majd a hűtő ajtajához nyúlt, és kivett egy doboz narancslevet, közben a csupasz karja súrolta a vállamat. Egy pillanat erejéig megállt, majd zavartan arrébb lépett, végül pedig öntött magának. Kényelmetlen szorítást éreztem a gyomromban – amihez már hozzá szoktam Tom mellett – de mint mindig, most sem figyeltem rá.

- Ott dugtam meg azt a lányt tegnap este. – mondta végül.
Hátraugrottam, tátott szájjal.
- Mit csináltál?
Megfordult, kényelmesen a hűtőnek dőlve, a pohárral a kezében. Lassan kortyolt egyet, ezzel is az idegeimen táncolva, majd végignézett a pulton, és végül ismét rám.
- Illetve, gyakorlatilag, ő dugott meg engem, ő volt felül. Azért nem mindegy.
Ijedten léptem még egyet hátrébb.
- Te… te viccelsz.
Jó nagyot kortyolt az italából, majd nagyot sóhajtott miután lenyelte.
- Elég vad volt.
- Jézus Krisztus, Tom! – szisszentem fel hitetlenül, ismét a pultra nézve, ami hirtelen undorítóan mocskosnak tűnt. – Ez olyan… olyan…
- Szexi? – vágott közbe, mosolyogva. A nyelve ekkor előjött a szájából, és lassan végignyalta a piercingjét. – Felizgat?
- Nem! – vágtam rá, összeszűkített szemmel. – Úgy érzem mindjárt visszajön a reggelim.
- Hányhatsz a fürdőben. – ajánlotta fel, a vállával a fürdőszoba ajtaja felé mutatva, majd elmosolyodott. – De akkor megint ki kell majd pucolnod a vécém.
- Álmodj csak! – legyintettem. A pultra néztem, azon is a papírt, amire a lány felírta a számát.
- Ja, azt elrakhatod. – ásította, amikor észrevette ő is. Milyen kedves, hogy megengedi… Megfogtam a papírt, és elindultam a hálószobája felé. Undorodva néztem a pultra, amin… amin…

Kirázott a hideg.

Undorító.

- Melyik fiók? – kiabáltam neki, amikor ott voltam a hatalmas éjjeliszekrény mellett.
- Öm… - kezdett gondolkozni. – A jobboldali.

Kinyitottam a fiókot, beletömtem gyorsan a papírt, majd be is vágtam a fiókot. Néhány fecni széle ki is lógott a fiókból, de nem érdekelt.

Mire kimentem a szobájából, addigra már el is terült a kanapén, ahogy szokott. Ismét valami undorfélét éreztem, ahogy a konyha felé közeledtem. El sem tudtam hinni, hogy nekem kell letakarítanom azt a pultot amin Tom… a lány… amihez a csupasz segge hozzáért, alig pár órával korábban. Majdnem hányni kezdtem, ott, helyben.
 

- Hé! – szólított meg „udvariasan”. – Dobd ide a cigimet, ott vannak a sütő melletti fiókban

Kivettem egy dobozt, és odahajítottam neki. Hallottam, hogy nem tetszett neki, hogy ilyen hanyagul dobtam, de ezen csak mosolyogni tudtam. Egyenesen a fejét találtam el. Tökéletes.

- Egy öngyújtó is jól jönne! – mondta szinte sértődötten, hogy nem tudok a gondolataiban olvasni. – Ugyanaz a fiók.

Egy neonzöld öngyújtót is odadobtam hát neki, de kicsit csalódottan vettem észre, hogy most nem sikerült a fejét eltalálnom. Valószínűleg a fém csattanása jobban fájt volna neki. Basszus.

- Tudod, a dohányzás öl.

Épp meggyújtani készült a szájában lévő szálat, de még így is hangos nevetésbe kezdett.
- Köszönöm. – felelte, közben a füst jött ki a száján. – Eddig nem is tudtam.

A szemeimet forgattam, majd a mosogató felé fordultam. A szivacsért nyúltam, megnyitottam a csapot, és hagytam, hogy a forró víz átáztassa.
- Van itt valami gumikesztyű? – kérdeztem, miközben mosószert öntöttem a szivacsra.
- Egy kicsit túldramatizálod. – mondta. Hallottam, hogy megint kifújja a levegőt, illetve jelenesetben inkább a füstöt. (Az a rohadt cigi…) - És nem, nincs.
- Nem dramatizálom túl! – válaszoltam, majd a pult felé fordultam, grimaszolva. – Épp most fogok hozzáérni valamihez, amin előtte a te farkad volt.
- Szerencsésnek kéne érezned magad! – mosolygott rám a kanapéról, a szemeiben pedig elégedettség terjedt el. – Ennél közelebb nem fogsz kerülni a faszomhoz. Élvezd ki a pillanatot baby.
- Disznó vagy. – bámultam rá undorodva. Nem válaszolt, én pedig gyorsan munkához is láttam. A szivaccsal végigmostam a pult felületét, és próbáltam minél kevesebbet hozzáérni. Minden porcikám tiltakozott ez ellen, és akaratlanul is megjelentek a képek a fejemben arról, ahogy a pulton Tom és a barna hajú csaj egymáson vonaglott, és nyögött.
- Szóval. – szólaltam meg, nagyot nyelve. Muszáj volt valamivel kitöltenem a kényelmetlen csendet. Bármivel, csak hogy ne arra gondoljak, hogy Tom mit művelhetett a konyhában. – Hogy van ez a fiók-rendszer?
- A micsoda?
- Tudod, a fiókok, amibe a telefonszámok vannak. A mai csaj számát a jobboldaliba kellett raknom, a múltkorit meg a baloldaliba.
- Mire gondolsz?
- Miben különbözött a mai a múltkoritól? Mi a különbség a jobb és a bal fiók között?
- Egyszerű. A jobboldali azoknak a lányoknak van, akiket vissza fogok hívni…
- Oh, ez szép. – jegyeztem meg, közbevágva. – A baloldali meg azoknak, akiket nem hívsz vissza. – nagyot sóhajtottam, a fejem csóválva. – Akkor miért tartod meg a számukat?
- Ha hagynád, hogy befejezzem a kibaszott mondatot… - emelte meg a hangját dühösen – Akkor hallanád, hogy azt akartam mondani, hogy a baloldali fiók azoknak a lányoknak van, akiket nem fogok visszahívni. – ezt kimondva megállt, és elmosolyodott. Legszívesebben leütöttem volna, de kicsit enyhítette azzal, hogy hozzátette: - kivéve, ha nagyon szarul vagyok.
Nagyot pislogtam, nem is tudtam mit reagáljak.
- Hihetetlen vagy. – csóváltam a fejem. – Hihetetlen.
Vállat vont.
- Jó rendben tartani őket.
Éles, száraz nevetésbe kezdtem.
- Rendben tartani őket? – ismételtem meg. – Imádom, hogy úgy beszélsz a nőkről, mintha tárgyak lennének.
- Azok is.
- Wow, wow, Tom. – sóhajtottam, tovább sikálva a pultot. – Szóval akkor a mai lány megérdemelte a jobboldalt, he?
- Hagyta, hogy megdugjam a konyhapulton. – mondta ki nyíltan. – Kiérdemelte a helyét.
Visszamentem a mosogatóhoz, hogy kimossam a szivacsot, majd megfogtam a papírtörlőt.
- Egy kicsit sem érzed magad rosszul? – kérdeztem, miközben letéptem pár darabot, és hagytam, hogy felszívja a pulton lévő vizet. – Úgy értem, nem rossz érzés… hogy ilyen sok lányt használsz ki?
- Nem igazán.
- Mármint, a legtöbb srác egy bizonyos kor felett már többet akar, mint szimpla szexet. – folytattam, közben pedig kidobtam a papírtörlőt a kukába. – Vannak srácok, akik nem csak megdugni akarják a lányokat, aztán menni tovább a következőre.
Tom egy pillanatra elhalkult, és ez felkeltette az érdeklődésem. Egy kicsit közelebb léptem felé kíváncsian, és észrevettem, hogy a cigije most az egyszer nem a szájában van, hanem mozdulatlanul feküdt az ujjai között. A feje előre nézett, nem mozgott. A homlokom ráncoltam.

- Tom?

Felém fordult, a tekintete pedig hidegebb volt, mint előtte.
- Ne akard azt kihozni, hogy egyedül én vagyok a bűnös. – mondta meglepően halkan. – Ők is kihasználnak engem, tudod.
- Ők használnak ki téged? – ismételtem meg, és hatalmasat nevettem ezen. – Ez csak vicc, ugye? Mégis mire használnak téged?
- Visszarohannak a barátnőikhez, - felelte hűvösen – és elmondják, hogy lefeküdtek…
- Tom Kaulitzal? – fejeztem be helyette a mondatot, felvont szemöldökkel. – És ennek olyan nagy jelentősége van?
Kicsit felvonta a szemöldökét. Ismerős volt a tekintete. Ugyanúgy nézett, mint amikor megkérdezte, hogy tényleg nem tudom-e ki ő és hogy van egy testvére.
- Felejtsd el. – mondta egy pillanattal később, majd elmosolyodott. Visszafordult, és újra beleszívott a cigijébe. Én még bámultam rá pár másodpercig. Valami zavarodottsághoz hasonló söpört végig rajtam. Vajon mi lehet vele?

Inkább lesöpörtem magamról, és visszamentem megcsinálni a rántottáját. Hamar meg is voltam vele, és kínos csönd közepette adtam oda neki. Megkönnyebbülten húztam fel utána a cipőmet és a dzsekimet. Ahogy megfogtam a táskámat, ami az ajtó melletti széken volt, az asztalon megláttam valamit. Közelebb mentem, hogy megvizsgáljam, és hatalmas mosolyra húzódott a szám.

- Hé, azt hiszem a cowgirl itt hagyott valamit! – mondtam Tomnak, és felvettem az asztalról, végighúzva rajta az ujjam. Ahogy megfordítottam a kis tárgyat, elkerekedtek a szemeim.
- Szent…
- Hagyd ott. – szólt rám. – Vissza fog majd jönni valamikor.
- Oh, ember! – suttogtam magamnak, az ujjaim közé zárva a kis üveget. – A nődet biztos jól pénzelik… - mondtam hangosabban. – Ez egy Chanel körömlakk… darabja 30 dolcsitól kezdődik…
A szemem elé emeltem az apró, háromszög alakú üveget, amiben sűrű, fekete színű folyadék volt.
- Szerintem ezt megtartom. – vigyorogtam. – Azé, aki megtalálja!
- Tedd le!
Felugrottam, és láttam, hogy Tom ott áll mellettem. Dühösen nézett egyenesen a kezemben lévő tárgyra.
- M-mi?
Közelebb lépett, ijesztően sötét tekintettel.
- Azt mondtam tedd le. – ismételte meg. – Süket vagy?
- Mi a bajod? – szóltam vissza ismét, és nem törődve azzal, hogy mit parancsolt, tovább szemléltem. – El sem hiszem, hogy a kis kurvád egy ilyet elhagyott…
Elkezdtem letekerni a tetejét, és kivettem belőle az ecsetet. A tetejéről lassan cseppent vissza az üvegbe a sűrű, krémes folyadék. Teljesen elvarázsolt.
- Bazd meg! – tett felém még egy lépést. – Teljesen hülye vagy? Nem hallottál?
- Nyugi, Tom…
- Nem! -  kiáltott rám ingerülten. – Nézd, már el is hajlítottad az egyik szálat az ecsetből! Basszus, meg fog ölni.
- Nem olyan nagy cucc… Várj. Várj, ki a franc fog megölni? Miért olyan fontos ez?
- Tekerd vissza és tedd le! – vicsorgott felém szó szerint. – Nem viccelek!
- Kié ez?
- Billé.
- Bill? Ki az a Bill?
- Az öcsém! – szisszent fel, majd előre nyúlt, és kitépte a kezemből az üveget. Ő maga tekerte vissza a tetejét, majd visszarakta az asztalra. Szaporán vette a levegőt.
- Az öcséd? – ismételtem. – Az öcséd körömlakkot használ?
- Igen. – mondta, szinte betűnként tagolva, a tekintete pedig ijesztően jeges volt. – És az a kedvence. Nem mintha rád tartozna.
- Jól van, na. – forgattam a szemeim. – Nem érdekel, hogy mit csinál az öcséd a szabadidejében.
Az üvegre néztem.
- A legjobb barátom, Victor is szokta lakkozni a körmét. Ő mondjuk égetően meleg, de a lényeg, hogy annyira nem furcsa nekem…
- Azt feltételezed, hogy az öcsém meleg? – bámult rám Tom.
- Nem! – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Nem, nem. Victorról beszéltem…
- Fogd be, a kurva életbe! – vágott közbe ismét. – Leszarom a haverodat.
- Jézusom, higgadj már le! – sóhajtottam, feljebb emelve a táskámat. – Csak mondtam, tudod. Mármint… csak gondolom furcsa lehet látni, hogy a tesód lakkozza a körmét. Ennyi.
- Mondd csak, - szólalt meg keserűen, hideg tekintettel. – A barátaidnak nem furcsa, amikor rád gondolnak?
A szemöldököm összevontam, a fejem pedig zavartan hátrébb húztam.
- Mi…?
- Hogy a barátjuk úgy öltözködik, mint te? Hm? – lépett felém, gyűlöletteljes hangon beszélve. Hátrébb léptem, kicsit idegesen Tom viselkedésétől. – Mondd csak, Anna, gondolod, hogy a szüleidnek furcsa, hogy te is a család része vagy?
- Miről beszélsz? – kérdeztem remegő hangon, tágra nyílt szemekkel bámulva rá. Még egy lépést tett felém, a fűszeres kölnijének az illatát is megéreztem.
- Nem gondolod, hogy talán ők is furcsának tartják, hogy ők szültek meg?
Megállt, kegyetlen mosollyal az arcán. A fagyos tekintete belém vágott, és éreztem, hogy gombóc kezd kialakulni a torkomban.
- Hogy ők adtak életet egy ilyen nőszemélynek, egy ilyen szánalmas emberi lénynek?
A szemeim elkerekedtek.

Lesokkolva álltam ott. Tényleg… tényleg ezt mondta nekem?

A tekintete egy pillanatra sem szelídült meg, egy kicsit sem lágyult. Az ajtó felé biccentett a fejével, az állát továbbra is a levegőben tartva.
- Sejtettem. – sziszegte lenézően. – Most takarodj a picsába a szemem elől.

Nem kellett kétszer mondania.

Gyorsan el is mentem, a lábaim még hamarabb el is értek a liftig, mint sejtettem. Odabent azonban szörnyű volt – a torkomban lévő gombóc mintha egyre nagyobb lett volna, és egyre fájdalmasabb. Valamivel kiakasztottam Tomot, ez egyértelmű – de mivel? Csak az öccsét említettem, és hogy nem túl gyakori, hogy férfiak lakkozzák a körmüket…

Ahogy kiléptem az épületből, a mellkasomban szúró fájdalom jelent meg. Megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy Tom hatással legyen rám – nem fogom hagyni, hogy megtörjön.

De ahogy az utcán elindultam, még a legerősebb, leghidegebb októberi szélfúvás sem tudta felszárítani a könnyeimet.